Szerző: Dr. J. Újváry Zsuzsanna

„Te mindig jó angyalom voltál…”

(Batthyány Lajos búcsú szavai feleségéhez az utolsó találkozásukkor)

Egy régi francia közmondás szerint: „A férfiak olyanok, amilyenekké a nők teszik őket.”Nyilván sok mindenkire vonatkozik ez a mondás, de Batthyány Lajos miniszerelnökre és feleségére, „az áldott grófnőre” különösképpen igaz. Igaz volt ez 1833 decemberében, amikor Batthyány Lajos egy pozsonyi estélyen megpillantotta a sugárzó szépségű, tizenhét éves Antóniát, akinek nyolc nap múlva megkérte a kezét. Mindenki úgy tekintett rájuk, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket.

Batthyány Lajos szülei már születésekor elváltak, és édesanyja, aki horvát származású volt, nem törődött gyermekeivel, sőt a kisfiút igen korán egy bécsi nevelőintézetbe adta, ahol a gyermek csupán német szót hallott. Egyetemi tanulmányait Zágrábban végezte, így mind a magyar nyelvet, mind a haza iráni szeretetet, kötelességtudatot a női vonaltól, vagyis Ziczy Antóniától tanulta meg, akinek családja nemcsak a meleg szeretet és mély vallásosság, hanem a nemzeti elkötelezettség élő példája is volt. A Zichy-lányok így váltak a pozsonyi és a pesti társas élet és a reformkor központi alakjaivá.

Nyilvánvaló, hogy a feleség óriási hatást gyakorolt az ifjú Batthyányra, aki egyébként külföldi utazásai során magába szívta a korszerű államigazgatási és gazdasági ismereteket. A gróf így hamar korszerűsítette birtokait, gyárat építtetett, és élénk társasági életet éltek. Itthon sorra alakultak a társasági klubok, majd a Védegylet, és a bálokon nem kevés szó esett a politikáról. Páldául 1844-ben, a Védegyleti bál háziasszonyai Batthyányné Zichy Antónia és Károlyiné Zichy Karolina grófnők voltak, akik meghirdették, hogy a bálon a „vendégek, a’mennyire lehet, belföldi kelmékben és nemzeti szabású öltönyben kéretnek megjelenni”. Magyar ruhaanyagként azonban csupán a parasztok számára gyártott kékfestő karton állt rendelkezésre; így lett az 1844. évi báli ruhák anyaga a karton, természetesen a Zichy nővérek példamutatása nyomán. Petőfi Sándor versben ekként magasztalta a két szép nővért:

„- Láttátok-e a két tündérvirágot,

Borús hazánknak két sarkcsillagát?

Evezhetsz bátran, nemzetem hajója.

Nem veszthet az célt, aki ilyet lát. […]”

Egy ideig úgy tűnt, hogy Batthyány Lajos, aki 1839 előtt nem lépett fel a politika színpadjára, Széchenyi István követője lesz. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor 1839-ben rögtön ellenzéki szellemben nyilatkozott. Az ország fejlődését nem a gazdaság terén teendő apró lépésekkel akarta elérni, mint Széchenyi, hanem az ellenzéki erők összefogásával, politikai reformok kikényszerítésével. Batthyányt már a családi hagyomány is arra predesztinálta, hogy vezérszerepet töltsön be. Ebben egyértelműen közrejátszott felesége, Antónia, aki nagymértékben radikalizálta, valamint rokonai és Vas vármegyei barátai, továbbá apósának féltestvérei, valamint sógorai, akik mind az ellenzék soraiban tűntek fel az 1839/40-es országgyűlésen. Titkosrendőri jelentések tucatjai tanúskodnak arról, hogy Zichy Antónia politikai szerepének jelentőségét nem az ellenzék túlozta el. Batthyány Lajos első programnyilatkozatában hangsúlyozta: „A hazaszeretet felgerjesztésére minden veszélyeztetett nemzetnél hathatós eszköznek tapasztaltatott a nőnem ösztönzése; hogy ez nálunk is mennél elébb fogja fel e dicső szerepet, iparkodni fogunk.”

A grófnő valóban meghatározó egyénisége volt mind a pozsonyi országgyűlések, mind a pesti társasági életnek. Estélyein háziasszonyi szerepében vagy a bálokon egyaránt híveket toborzott az ellenzék számára. Személyiségének páratlan varázsa elősegítette Batthyány Lajos politikai karrierjét; annak ösztönzője és támogatója is volt egyben. Batthyány kezdeményezésére jött létre a főrendi napló, amelyhez bevezettette a gyorsírást.

1846 novemberétől hivatalosan is Batthyány Lajos lett az ellenzék Központi Bizottmányának elnöke, majd ő hozta létre az Ellenzéki Kört is.Kossuth, akit Batthyány nem kevés anyagi áldozat és munka során Pest megye követévé választatott, az utolsó rendi országgyűlésen ekként nyilatkozott a pártvezérről:„Barátom, ez ember előtt kalapot veszünk, a legváratlanabb körülményekben is éleslátású mint a hiúz, maga elhatározásában sebes mint a villám, s aztán szilárd és hajthatatlan, mintha minden idege vasból volna.”

Tehát Batthyány Lajos politikai pályája villámgyorsan emelkedett, ám házasságuk megromlott az 1840-es évek elején. Senki sem tudhatja, hogy az égető láng, amely a férfiban meggyúlt sógornője, Karolina iránt, magától gyulladt-e meg, avagy a szép grófnő izzította fel tudatosan (talán az utóbbi lehet igaz), mindenesetre Széchenyi rendkívüli szemrehányásokat tett mind Karolina grófnőnek, mind barátjának. A férfi ugyanis szinte elhagyta feleségét és gyerekeit, pedig a családjának nagyon sokat köszönhet – írta Széchenyi. Magánéleti válságának ékes bizonyítéka olaszországi útja, amelyben titokban Karolinát követte Velencébe. Mindenesetre a felső körökben is szinte közbeszéd tárgyát képező viszonyról Antónia is tudott, mégis megbocsátott férjének; erre a legbeszédesebb bizonyíték a feleség minden tette, amit elkövetett férjéért annak 1849. januári letartóztatása után. Mindaz több volt, mint amit egy asszony megtehet a párjáért. Mintha a két emberben magasan lángoló tűz egymást égette, egymást kapdosta volna, de mégis összeadódott, és hatalmas lángot vetetett; biztosan benne volt Antónia szellemisége, segítő ereje Batthyány zseniális miniszerelnöki intézkedéseiben, a Nemzetőrség megszervezésében (1848:22. tc.), abban, hogy az uralkodó a magyar katonaságot a magyar kormány alá rendelte, vagy a magyar honvédség sikeres megszervezésében. A miniszterelnök által életre hívott magyar honvédsereg Európa legerősebb államának hadseregét verte ki az országból a győzedelmes tavaszi hadjárat során, és a Habsburg uralkodó csak az Orosz Birodalom segítségével, hatalmas seregével volt képes győzelmet aratni.

Zichy Antónia szerelmének, szeretetének kiolthatatlan tüzét, hűségének, megbocsájtásának elapadhatatlan kútfejét és férje hazaszeretetét is tápláló hazafiságát mutatja Batthyány fogsága és elítélése kapcsán tett erőfeszítései, amelyeket utólag Emlékiratbaöntött gyermekei számára. „Megnyugtató az az öntudat, hogy mindig és minden nehézség daczára iparkodtam őt követni, akárhol volt és őt mentől többet látni.” – írta. Ez az asszony nőisége mellett sziklaszilárd és hajlíthatatlan maradt, mint egy bátor katona; olyan volt, mint férje a politikában, akit valójában ő radikalizált. Antónia bámulta férje „határozott jellemét és lelki erejét”– ezt Emlékiratában írta. A férfiban, akit házastársául fogadott, nem pusztán férjét, gyermekei apját, hanem a Magyarországot felemelő politikust is szerette, majd halála után „egy szent Martyrt csináltak belőle; mint egy szent előtt térdelhettem volna előtte.” – írta. Batthyány Lajos, bár a sógornőjével folytatott viszony során hűségében elbukott, búcsúlevelében ekként fejezte ki érzelmeit: „…ezekben a sorokban ismétlem meg neked mélyen átérzett kifejezését forró hálámnak és tiszta szerelmed minden kincse iránti csodálatomnak, amelyet megérdemelni sosem tudtam […] Isten veled! Úgy halok meg, hogy csak a Te képed van a szívemben, a te neved az ajkamon! Viszontlátásra!”

Antónia férje letartóztatása után mindenhová követte őt. Amikor megérkezett Pestre, rögtön látta a városon a nagy változást, amit az osztrák megszállás okozott. Windischgrätz herceghez is folyamodott, hogy megsürgesse férje perét, és azt kérje, hogy becsületszóra engedjék szabadlábon védekezni, de kérése elutasításban részesült. Buda visszavívása előtti napokon, mielőtt a foglyokat tovább vitték volna, Antónia azért könyörgött férjének, hogy szökjön meg, menjen vele, ő mindent előkészít, de ő elutasította:„Jó lovon, karddal a kézben szívesen, de így asszony mögé bújva, ahhoz nem tudom elhatározni.”

Az asszony kénytelen volt elhagyni Pestet, majd urát követve Pozsonyba ment. Fáradságot nem ismerve azonnal hozzáfogott a láthatási engedély megszerzéséhez, de később a foglyokat ismét tovább hurcolták. Közben megtörtént a szomorú világosi fegyverletétel; „Magyarország fölött is a kegyetlen sors határozott” – írtaVisszaemlékezésében.

1849 októberében a foglyok sorsa fölött már határoztak. Október 5-én Batthyányt átvitték a siralomházba, és nem engedték meg, hogy övéitől búcsút vegyen. Még olvasni is szívettépő Zichy Antónia ezen sorait Visszaemlékezésében. Hajlandó lett volna Komáromba rohanni, hogy Haynau lábához omoljék kegyelemért, de arra sem mód, sem idő nem volt már; „Akaratot, erőt, kitartást kelletett mind arra, mi még rám várt […], amit aznap szenvedtem, elég lett volna egy egész életre! De egész életemen át éreztem ezen szenvedést, most is vérzik a seb, melyet a kegyetlenek szívembe ejtettek!”Antónia ekkor is férje szilárd politikusi állhatatosságát emelte ki; „Mivel érdemelte ő ezen bánásmódot.– Talán azért, hogy Magyarország koronáját ezen kígyói Dynastiának meg akarta tartani. – Mert hiszen miniszteri állása alatt és később is, nem egyszer bizonyította ezt. Vagy talán azért, mert esküjét nem akarta megszegni, hazáját nem elárulni, a Dynastia kedvéért annak önállóságát nem feláldozni? Azért kelletett meghalni, mert mindazok a pokoli tervek nem fértek össze becsületes lelkével.”

Október 5-én Batthyánynénak mégis megadott egy röpke – 5 percnyi – találkozás az Újépületbe átvitt férjével, amely során nagy vívódás után egy tőrt csempészett be neki, hogy azzal akár öngyilkosságot elkövetve megmenekülhessen a becstelen haláltól, az akasztástól. „Ez a kevés percz, melyeket vele tölthettem, mind a mellett, hogy életemnek legszomorúbbak és legkeserűbbek voltak, mégis oly drága emlék, hogy semmi e világon nem pótolhatná. Csak akkor tudtam, mennyire szerettem őt. Szerettem volna ott nála maradni, és vele együtt meghalni.” Batthyányné számára férje volt a „halhatatlan kedves”.

Az október 5-ről 6-ára virradó éj a szegény asszony számára maga a pokol volt. Csak harmadnap tudta meg, hogy férje mégsem az általa bevitt tőrtől halt meg, miként akarta, hanem súlyos sebeit bekötözték, és 6-án este golyó által kivégezték.

Batthyányné ezután gyermekeivel együtt először férje nővéréhez, Bajorországba utazott, majd Párizsba, végül Zürich mellett telepedett le. Rendszeres kapcsolatot tartott fenn a bujdosó politikusokkal. Sosem vetette le a gyászruhát, amelyet majdnem negyven évig hordott. A családi legenda szerint a Habsburg uralkodóra a 13 aradi vértanúért 13 átkot mondott, amelyeket a család tagjai számoltak minden egyes tragikus esemény után….

1856-ban hazaköltözött, mert gyermekeit itthon, magyarokkal akarta összeházasítani. Dákán vásárolt birtokot. Damjanich Jánosözvegyével, Csernovich Emíliávalegyütt megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, amelyen keresztül sokat jótékonykodott.

A kiegyezéssel (1867) nem értett egyet, és a koronázás estélyén Pest-Buda minden palotája ki volt világítva az övét kivéve; ő sosem bocsátott meg a hóhérnak.

1888-ban véget ért földi élete; kívánsága szerint férje búcsúlevelével a mellén temették el.